A kis piros vonaton utaztam ki Zebegénybe, s miközben suhant mellettem az őszi táj, eszembe jutott sok minden... Nagyon jól érzékelhető különbség volt akkor és ott a magány és az egyedüllét között.
Csend, nyugalom, s talán egy kis őszi szomorúság is bujkált a vidéken, mégis nagyon jó volt menni, utazni kifelé a városból.
Zebegényben a forral bor - lilahagymás zsíroskenyér mellé mosolyokat is kap az ember. Jó. A faluból kifelé még gyorsan vitt lábam, de az erdőbe érve már nem siettetett semmi. Csak az ezerszínű, esőillatú falavélszőnyeg taposásának hangja kísért.
A többiről meséljen a mellékelt kép.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.